Akikre büszkék vagyunk

Luczi Richárd József vagyok, és ma már pilótának készülök – olyan valakinek, aki nap mint nap repülőgépeket vezet és új helyeket ismer meg. Az ide vezető hosszú utam pedig az Izsák Imre Általános Iskolából indult. 2001-ben kezdtem itt az általános iskolát - sőt, már óvodába is ide jártam - és máig sokszor eszembe jutnak a barátok, a tanárok, a végtelen udvar, és az az érzés, hogy ez egy biztonságos hely, ahol szabad volt kíváncsinak lenni és bátran kérdezni. Akkor még nem tudtam, merre tartok majd, de itt tanultam meg, hogy bármit fel lehet építeni lépésről lépésre. Több tanárom is olyan volt, aki miatt azt éreztem: a tanulás lehet izgalmas. Alsóban Ildi néni (Hováthné Csőre Ildikó – a szerk.) szerettette meg a matekot, felsőben pedig Laci bácsi (Nemes László – a szerk.) mutatta meg a térben rajzolás fortélyait. Ugyanakkor minden tanár éreztette, hogy hittek bennem, néha még jobban is, mint én saját magamban. Az Izsák nem nagy iskola, és talán pont ez az ereje. Itt mindenki ismer mindenkit. Megtanultam, hogy nem baj, ha csendesebb vagy épp hangosabb gyerek vagy — mindenkit elfogadnak olyannak, amilyen. És hogy a legfontosabb az, hogy ne add fel, ha valami elsőre nem megy. Hogyan indult az út, ami elvezetett oda, ahol most tartok? Nem egyik napról a másikra döntöttem el, hogy pilóta leszek. Mindig érdekelt a világ, borzasztóan kíváncsi voltam sok különböző terület iránt és imádtam utazni, vonzott a repülés, de akkoriban nem gondoltam elérhetőnek. Eleinte másfelé indultam el, sok kanyar volt az utamban, három különböző egyetem, sok munka, tanulás és megpróbáltatás. Lépésről lépésre építettem fel azt az álmot, amit gyerekként még nem is láttam tisztán. Eleinte Laci bácsi javaslatára az építészet felé tendáltam, de a Kölcseyben töltött időm alatt  nem tettem elég energiát a tanulásba. Érdekelt a téma, főleg a várostervezés, de gimnázium alatt a matematika és fizika fakultáció igazi kihívást jelentett. Viszont kiváló földrajz tanárom volt. Így találtam rá a "Terület- és Településfejlesztés" szakirányra az ELTE Földrajz szakján és itt kezdtem a BSc-t 2014-ben. A gyakorlatban aztán nem sok köze volt annak az angolszász világban honos "urban planning" területhez, amit én elképzeltem, de jobb ötletem nem volt, úgyhogy végigvittem és geográfusként végeztem, miközben sokat tanultam a környezetvédelemről és geopolitikáról. Ezidő alatt 2017 nyarát Massachusettsben dolgozva töltöttem és a végén bejártam az Egyesült Államokat, a Camp Leaders ad erre lehetőséget hallgatóknak. Földrajz BSc-vel nem voltak jó kilátásaim a munkaerőpiacon, így folytattam "Regionális- és Környezeti Gazdaságtan" MSc-n a Corvinuson 2018-ban. Hasonló volt, mint az ELTE, de egy fokkal gyakorlatiasabb és legalább piacképes közgazdász diplomát adott, ráadásul Erasmussal egy szemesztert Portugáliában töltöttem, és még a Covid előtt és 2019 nyarán MNB ösztöndíjjal eljutottam Sanghajba, a Fudan nyári egyetemére. 2020 nyarától dolgoztam főállásban egy francia multinál (Schneider Electric), de a Covid alatti bezártság megviselt és egy éven belül felmondtam. Ezután a 2021 őszén a Wizz Air irodába kerültem, ahol szembesítettek azzal, hogy ez a gyerekkori álom nagyon is elérhető, még úgy is, hogy ekkorra már betöltöttem a 27-et. Nem egészen egy évvel később, még irodázás mellett el is kezdtem a BME és a gödöllői CAVOK repülőiskola közös postgrad programját, ami "Repülési Specialista" végzettséget és kereskedelmi pilóta szakszolgálati engedélyt ad, ezeket szereztem meg idén tavasszal. Ezt követően vagy fél évet a két napos Wizz Air felvételire felkészüléssel töltöttem - megkockáztatom életem legnagyobb kihívása volt - amely szeptemberben megesett és felvettek, most pedig épp Madridban töltök 5 hetet Airbus képzésen, már Wizz Air kadétként. Reményeim szerint pár hónap múlva kibocsátanak, mint végzett elsőtiszt és aztán irány a Balkán, Szkopje, Észak-Macedónia . Egyelőre ezt kaptam bázisomnak kezdőként, aztán majd meglátjuk merre tovább. Az 5 éves célom az, hogy kapitány legyek és onnantól valóban lábaim előtt hever a világ. Ezen az úton rengeteg kihívással találkoztam. Sokszor tűnt úgy, hogy túl nagy a feladat, túl hosszú az út, vagy épp túl messze az álom. Volt, hogy anyagilag volt nehéz, máskor időben, energiában vagy önbizalomban fogytam el. Senki útja nem egyenes – az enyém sem volt az. Volt-e pillanat, amikor majdnem feladtam? Mi segített továbbmenni? Igen, előfordult. Ilyenkor mindig ugyanaz segített: hogy visszagondoltam arra, honnan indultam. Hogy már mennyit beletettem. Hogy vannak emberek, akik hisznek bennem. És hogy ha valamit nagyon szeretnék, akkor nem az számít, milyen lassan haladok – csak az, hogy ne álljak meg. Mit tartok eddigi legnagyobb sikeremnek? Nem egy díj vagy egy papír a falon. Hanem az, hogy nem adtam fel. Hogy megtanultam: bármilyen álom elérhető, ha elég kíváncsi vagy, elég kitartó, és elég bátor, hogy újra meg újra nekifuss. És most, hogy pilótaként indulhatok el, úgy érzem, az út minden nehézsége megérte.