Akikre büszkék vagyunk

Akire büszkék vagyunk: Németh Szabolcs Máté angol-német szakos középiskolai tanár, zenész

Több zenekarban is játszom gitárosként, énekesként és vokalistaként, a végzettségem és a főállásom azonban az oktatáshoz köt: angol–német szakos középiskolai tanár vagyok. Jelenleg a budapesti I. Kerületi Kosztolányi Dezső Gimnáziumban tanítok angol nyelvet az 5–12. évfolyamig.

Ha jól emlékszem, 2006 és 2014 között jártam az Izsákba, bár valójában már ezt megelőzően is az intézményhez tartoztam: az óvodás éveimet is itt töltöttem, még az iskola ÁMK-korszakában. Így azt gondolom, hogy a hivatalosan számított nyolc év nem is feltétlenül tükrözi teljesen, milyen hosszú ideje volt része az életemnek az Izsák. Rengeteg szép emlékem van az iskoláról, nehéz lenne mindet összegyűjteni. Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem, valószínűleg a családias lenne az első, ami eszembe jut. Kis közösség voltunk, ahol szinte mindenki ismert mindenkit, jóban voltunk egymással, és ha bármi történt, mindenki tudott kihez fordulni. Talán éppen ezért az iskolai rendezvények is különösen emlékezetesek maradtak: a party napok, a farsangok, a nyelvi estek, a Mikulás-túrák és még rengeteg közös program. Kedvenc tantárgyam talán nem is volt kifejezetten, hiszen alapvetően minden érdekelt, de az alsó tagozat és a humán tárgyak különösen meghatározóak voltak számomra. Ebben nagyon fontos szerepe volt Kosztoláncziné Gergye Kati néninek. Ő volt az, aki talán elsőként igazán meglátta bennem a tehetséget és az érdeklődést a magyar nyelvtan, az irodalom és a rajz, illetve általában a művészetek iránt. A helyesírási és mesemondó versenyek, valamint az ezekkel együtt megélt sikerek rengeteget segítettek az önbizalmam építésében és talán a lámpaláz leküzdésében is. Ha most, ennyi év távlatából visszagondolok, talán itt ültették el bennem azt a csírát, amely valamilyen formában azóta is végigkísér. Később ezért lettem magyarfaktos a középiskolában, ezért kezdtek egyre jobban érdekelni a művészetek, és talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy azzá váltam, aki ma vagyok. A felső tagozatos osztályfőnököm, Horváthné Magyar Márta néni szintén nagyon fontos szerepet töltött be az életemben. Hihetetlenül segítőkész volt, és más módon ugyan, de ő is egyengette az utamat, többek között a pályaválasztásban. Továbbá a két egykori nyelvtanárom Tolvaj Anita (német) és Mazzagné Borsos Andrea (angol) is szintén nagyon nagy szerepet játszottak abban, hogy angol-német szakos tanárrá váljak. És utolsóként, de természetesen egyáltalán nem utolsósorban édesanyámat, Némethné Pintér Mónikát emelném ki, aki biológiát tanított, és országos versenyekre is vitt. Természetesen rajtuk kívül is rengeteg nagyszerű tanárom és inspiráló pedagógusom volt, de ha mindenkit felsorolnék, valószínűleg soha nem érnénk a végére.

Azt hiszem az Izsák abban segített a legtöbbet, hogy merjek önmagam lenni. Több szaktanár is hamar meglátta bennem például azt, hogy szeretek színpadon lenni: szavalni, énekelni, táncolni vagy csak szerepelni az iskolai rendezvényeken és ünnepségeken. Bár eleinte természetesen volt bennem némi félsz, idővel valahogy teljesen természetesen alakult ki bennem az a fajta egészséges magabiztosság és önazonosság, hogy elfogadjam saját magam. Ehhez szerintem nagyon kellett az iskola elfogadó, családias légköre is. Soha nem éreztem azt, hogy attól kellene tartanom, hogy valaki kinevet vagy elítél azért, mert valamiben megmutatom magam. Ez pedig nagyon fontos alapot adott ahhoz, hogy később a színpadon és a tanári pályán is otthonosan tudjak mozogni.

Hogy pontosan honnan indult ez az út, amin most járok, azt már én magam sem tudom. A zene már kora gyerekkoromtól fontos része volt az életemnek, viszont mivel nem jártam zeneiskolába és szolfézsra, viszonylag későn talált rám. Itt szeretnék kiemelni két volt osztálytársamat: Gecse Félixet és Varga Andrást. Tulajdonképpen nekik köszönhetem, hogy elkezdtem gitározni. Ők hozták be a klasszikus gitárjaikat hatodik osztályban, és a szünetekben AC/DC-, Guns N’ Roses- és Joan Jett-dalokat játszottak. Én pedig természetesen azonnal meg szerettem volna tanulni ugyanezeket, ők pedig nagyon sokat segítettek ebben. Délutánonként sokszor átjártam Félixhez, aki nem messze lakott az iskolától, és órákat zenéltünk. Neki akkor már elektromos gitárja és erősítője is volt, és mivel a számítógépes programokhoz is értett, rengeteg effektet és technikai dolgot is ő tanított meg nekem. Vele volt az első fellépésem is: egy farsangon a Chuck Berry-től Johnny B. Good- ot játszottuk el. Ez 12 évesen hidegrázós élmény volt és talán akkor fogalmazódott meg bennem először igazán, hogy valóban szeretnék a későbbiek során színpadon állni és embereknek zenélni. Sajnos az élet úgy hozta, hogy Félix már nem jutott el a koncertjeimre. De a mai napig velem van: eszembe jut, mielőtt színpadra lépek. Rettentően hálás vagyok neki.

Konkrét, nagy kihívásra nem is nagyon emlékszem az iskolai évek alatt. Talán a reál tantárgyak voltak a mumusaim. Ott azért akadt néhány alkalom, amikor meg kellett küzdenem egy-egy jobb jegyért, hiszen ezekhez valamivel több befektetett időre és energiára volt szükségem.

Hogy volt-e olyan pillanat, mikor azt fontolgattam, hogy feladom? Azt hiszem, ilyen igazán nem volt. Soha nem voltam az a típus, aki csak úgy küzdés nélkül enged el dolgokat.

Mit tartok eddigi életem legnagyobb sikerének? Ezt nehéz pontosan meghatároznom, mert valahogy minden olyan állomást, amelyhez sok munka és kitartás vezetett, egy-egy kisebb vagy nagyobb sikernek élek meg. Ha összességében kell valamit kiemelni, az talán az lenne, hogy megtaláltam önmagam és önazonossà váltam viszonylag fiatal koromra. Amikor középiskolás voltam, arról álmodoztam, hogy egyszer majd a Fran Palermo frontemberével, Henrivel fogok együtt zenélni. Ez 2022-ben valóra is vált, amikor bekerültem a Papírsárkányok formációjába. Azóta tulajdonképpen minden fellépésem egy újabb siker és élmény. Ha mégis ki kellene emelnem néhányat, akkor a Kolorádó Fesztivál nagyszínpadát, az Akvárium NagyHallját – ahol életem első fellépése volt a The Colibris zenekarommal –, a Sziget Fesztivált és most már a Budapest Parkot is mindenképpen megemlíteném, ahol pedig a Fran Palermoval vendégzenészeként voltam jelen.

A zenén kívül pedig talán azt tartom az egyik legnagyobb sikeremnek, hogy pedagógussá váltam. Illetve hogy már egyetem alatt lehetőséget kaptam arra, hogy óraadó angoltanárként tanítsak az ELTE Radnóti Miklós Gyakorlógimnáziumában. Ha visszagondolok, valahol talán mindezeknek az első apró lépései már az Izsákban megjelentek: a szereplés, a művészetek iránti érdeklődés, a zene, az önbizalom és az a biztonságos közeg, amelyben mindezt ki lehetett próbálni.